Ostrom alatt Gyulafehérvár magyar öröksége

A magyar vonatkozású történelmi örökség állandó kettős ostrom alatt áll Romániában. Az állam igyekszik románosítani az ország első világháború után megszerzett területeinek nemcsak a jelenét, de a múltját is. A végső cél valamiféle folytonosságot bizonyítani az Erdélyt egykor belakó dákok és a jelenlegi románok között – ezt szolgálják a tudósok, mint például Ioan-Aurel Pop, a Román Akadémia történész elnöke, a soviniszta szellemben írt tankönyvek, a nagy csinnadrattával tartott ünnepségek, az ortodox egyházi propaganda, a zászlóerdő az utcákon. Ezerévnyi magyar múlt épületeit azonban nem lehet csak úgy eltüntetni – tehát azokat is „asszimilálni” kell. Lehetőleg mindkét szinten: megszerezni – ez talán a leg­fontosabb, hiszen hatalmas kulturális kincsről van szó – és elsikálni a magyar eredetét.

A megszerzés több hullámban zajlott. A román megszállást követően, 1919-ben rekvirálták az állami tulajdonú középületeket, a rablást utóbb törvényekkel szentesítették. Ehhez a vagyonhoz jöttek az 1921-es földreformmal elszegényített egyház és nagybirtokosok épületei. Az Észak-­Erdély újbóli elcsatolását követő bosszúhadjáratnak szintén része volt a megbízhatatlannak tekintett magyarok kifosztása, majd a nacionálkommunista államosítással 1948-tól kezdve mindenkié.

Kifelé jófiúk

Utóbbiak egy egészen kicsi részére vonatkozóan Románia NATO- és EU-csatlakozási tárgyalásai idején, vagyis a kilencvenes évek végétől a két­ezres évek közepéig jött egy visszaszolgáltatási hullám, legalábbis valamiféle kezdeménye. Azonban amint sikerült belépni ezekbe a nemzetközi szervezetekbe, Bukarest leállíttatta vagy egyenesen visszafordíttatta a restitúciós folyamatot, hosszas jogi csűrés-csavarással fárasztva ki a jogos tulajdonosokat. Sokan beletörődnek abba, hogy Romániában ez így működik.

Mint Pászkán Zsolt, a Magyar Külügyi Intézet külső szakértője gyakran hangoztatta lapunknak: tulajdonképpen mindegy, hogy egy-egy bíróság esetleg a magyar fél – egyház, egykori birtokos család, székely közbirtokosság, magyar többségű önkormányzat – javára dönt, az ügyet ilyenkor rendszerint feljebb viszik olyan fórumra, amely „tudja a dolgát”, és a vélt román nemzeti érdekek mentén dönt. Vagyis „a román fél mindig a saját szája íze szerint értelmez szövegeket, pontosan tudja, hogy nincs igaza, de a lopott vagyont mindenáron igyekszik megtartani”. 

Varga Andrea ügyvéd, jogtörténész harminc éve költözött a román fővárosba, és másfél év­tizede küzd a törvényszékeken és a médiában is a nagyváradi premontrei szerzetesek tulajdonjogainak helyreállításáért több mint másfél száz peres eljárásban. Kérdésünkre úgy fogalmaz, hogy a román intézkedések a mélyen gyökerező elrománosítási politika részeként értelmezhetők, amely immár több mint száz éve meghatározza a kisebbségi közösségek sorsát. „Mind az ellenzéki, mind a kormánypárti politikai erők következetesen támogatták ezt a célt, szentesítve az elérésére irányuló eszközöket” – mutat rá.

Magyartalanítás ipari méretekben

A magyar múlt elsikálása százhat – sőt, az erről szóló propaganda révén inkább százötven – éve folyamatos. Az egykor Fogaras vármegyéhez tartozó Törcsvár 1200-as években épített, Erdély egyik jelképének számító székely–szász várában a legnagyobb tárlat Mária román királynéról szól, aki olykor itt nyaralt a húszas években. Az Árpád-házi Salamon király korában megnyitott tordai sóbányának gyakran eltűnik az ezeréves magyar története, mintha a római felszíni sókitermeléstől egyenes vonal vezetne a huszadik századi románig, némi Habsburg-beütéssel. És akkor Mátyás király szülőházáról és más ikonikus helyszínekről még nem esett szó.

Az elsikálás egyik kedvelt műfaja a felújítás. Ilyenkor ha valami színmagyar vagy magyar dominanciájú, annak a „multikulturalitását” hangsúlyozzák, beemelve a román elemet, ha pedig valami tényleg multikulturális volt, azt román dominanciájúvá fordítják át. Tehát ha valami nem lehet román, akkor legyen multikulti vagy legrosszabb esetben Habsburg-örökség, esetleg szász, utóbbi már úgyis csak ártalmatlan skanzenkisebbség, színfolt, az el- és befogadó Románia propagandájához még jól is jön.

A gyulafehérvári Batthyáneumot különleges veszély, a felújítással szentesített megszerzés fenyegeti. A római katolikus alapítású könyvtárat gróf Batthyány Ignác püspök alapította 1798-ban, és Románia egyik legértékesebb dokumentumgyűjteménye. A püspök pénzt, időt és energiát nem sajnálva gyűjtötte ide fél Európából a könyveket, beleértve saját nagyszebeni könyvtárát, a kolozsvári püspöki nyomdát, sőt megvásárolta Migazzi bécsi érsek nyolcezer kötetes könyvtárát. Emellett obszervatóriumot is kialakított. Az évszázadok alatt további hatalmas magyar magánadományokkal gyarapodott, 1912-ben közgyűjtemény lett, s a magyar állam is óriási összeggel szállt be a támogatásába. Románia 1949–1950-ben államosította, azóta a nemzeti könyvtárhoz tartozik.

A Batthyáneum gazdagságára jellemző, hogy itt őrzik a Románia területén található középkori latin kódexek négyötödét. Félezer ősnyomtatvány, csaknem ezerkötetnyi kézirat, egy 812-ből származó, arany betűkkel írt Máté- és Márk-evangélium, a Codex Aureus, továbbá számos, a magyarság története szempontjából is fontos irat található itt, például az 1300-as évekből származó Gyulafehérvári sorok nevű magyar nyelvemlék, a Döbrentei-kódex eredetije és a Batthyány-kódex, a legrégebbi ismert magyarországi kéziratos protestáns énekeskönyv. Ehhez képest a könyvtárnak még a honlapja is csak román nyelvű, kutatni pedig csak bonyolult procedúra után lehet, ha az ember engedélyt kap.

A nagy restitúciós hullám idején a magyar dominanciájú erdélyi katolikus egyház visszakövetelte a Batthyáneumot, s egy kormányrendelet 1998-ban rendelkezett róla, hogy vissza kell adni a püspökség jogutódjának, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek. Azonban a történet szokás szerint elakadt: a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete keresetet nyújtott be a rendelet ellen, így meg­akasztotta a visszaszolgáltatást, s azóta több fellebbezés mellett lényegében exlex állapotban leledzik a könyvtár. Csak éppen 

Hogy biztosra menjen az állam, román módon bebetonozná a fennálló jogsértő állapotot: a felújítás által rátenné pecsétjét az ingatlanra és az értékes gyűjteményre. Novemberi hír, hogy Raluca Turcan művelődési miniszter bejelentette: szerzett pénzt a könyvtár – és még tizenhárom másik kulturális intézmény – felújítására 2025 és 2033 közöttre, méghozzá az Európa Tanács Fejlesztési Bankjától, amely 140 millió eurós kölcsönt hagyott jóvá a kormány számára.

Az, hogy a román állam egy per alatt álló ingatlanra vesz fel kölcsönt az Európa Tanács Fejlesztési Bankjától, első pillantásra szép gesztusnak tűnhet, hiszen látszólag a kulturális örökség megőrzését szolgálja. Valójában azonban az intézkedés nem állagmegóvásról vagy felújításról szól, hanem egy olyan stratégiáról, amelynek célja egy ingatlan kisajátítása a jogos tulajdonos, a római katolikus egyház kárára – mondja lapunknak Varga Andrea. A jogtörténész-ügyvéd leszögezi: a felújítás jogilag azért problémás, mert az ingatlan tulajdonjoga nincs tisztázva, és az ilyen beruházások nemcsak a vitát bonyolítják, hanem az egyik fél jogtalan előnyhöz juttatását is célozzák. „Ez szembemegy a jogállamiság elvével, hiszen nem lehet valamit megszerezni azáltal, hogy utólag drágítod, amikor még nem is bizonyítottad, hogy jogosan a tiéd.” Azzal, hogy hitelt vesznek fel a felújításra, elérik, hogy később a tulajdonos visszafizetésre kényszerüljön, különben az állam megtartja az ingatlant.

Nyakatekert, bizánci érvek

A Batthyáneum vissza nem szolgáltatásának fő érve román oldalról Batthyány Ignác végrendelete, amelyben a püspök szerintük az intézményt a püspökségre és Erdélyre hagyta – pontosabban az erdélyi „provinciára”. E fogalmat egyes értelmezések próbálják úgy forgatni, hogy Erdélyt mint földrajzi egységet jelölje: Erdély Románia része, tehát a könyvtár Romániáé, azaz a román államé – így okoskodnak. „A provincia fogalma a keleti, ortodox hagyományban közigazgatási fogalom, ezt próbálják a katolikus területekre ráerőltetni – mutat rá a jogtörténész. – Így próbálnak egyházi tulajdonokat világi javakként kezelni.” Holott egyértelmű, hogy Batthyány Ignác római katolikus püspökként nem a keleti hagyományok szerint gondolkodott, és végrendeletében a „provincia” kifejezés kizárólag az ő egyházi joghatóságára utalt. 2003-ban mégis a román érvelést fogadta el a legfelsőbb fokú bíróság. „Ez a szándékos torzítás különösen egyházi iskolák, templomok és más történelmi egyházi ingatlanok esetében figyelhető meg, a visszaszolgáltatásukat gyakran e jogi érvelés alapján utasítják el” – mondja Varga Andrea, kiemelve: a latin terminusok félreértelmezése és ideológiai célú felhasználása rendszerszintű probléma.

Talán pozitívum, hogy az érsekség nem hagyta magát: 2021-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, s most ott pattog a labda. Varga Andrea szerint így is nagyon kevés, amit a magyar fél és úgy általában a magyarság befektet ezekbe az ügyekbe. 

Hol vannak azok az elkötelezett szakemberek, akik felvállalnák a történelmi igazság képviseletét? Hol vannak a római katolikus jogászok, akik amicus curiae beadványokkal segítenék a bíróságokat a helyes döntések meghozatalában? Hol vannak a kánonjogászok és jogtörténészek, akik fellépnének a történelem ilyen mértékű torzítása ellen?” – teszi fel a kérdést a szakértő. Varga Andrea szerint az, hogy nincs közösségi fellépés a Batthyáneum ügyében, azt az érzetet kelti, hogy nem érdekel minket a saját örökségünk, és ezzel lemondunk arról, ami minket illet. Sokan azzal érvelnek, hogy száz év múlva úgysem marad már magyar Erdélyben, de a jogtörténésznek erre is van csattanós válasza: „Nem tudom, mi lesz velünk száz év múlva, de azt tudom, hogy ha most nem teszünk meg mindent, akkor már holnap sem lesz mit megvédenünk.”

Nyitóképen: A Batthyáneum 1910 körül
Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége